Fritz Schäfer német gazdának – miközben korzikai szalámit fogyasztott vörösborral – az jutott eszébe, hogy miért ne lehetne a sertéseket Németországban is makkoltatással hízlalni – írja a Wochenblatt. com, német hírportál. Az ötletet tett követte, Schäfer úr – aki, a gyakorlatilag a köztenyésztésből kivont, sőt kihalással fenyegetett, ősi német fajtákból 30 sertést tartott – tavasszal egy hesseni üzemmel szövetkezve kihajtotta azokat egy erre a célra bérelt erdőterületre.

A kihajtáskor a mintegy 25 kg testsúlyú állatok naponta egy kis adag szemes terményt kapnak, azonkívül csak azzal táplálkoznak, amit az erdőben találnak (gyökerek, gumók, férgek, erdei gyümölcsök, gyógynövények). Az igazi „üdülésük” ősszel kezdődik, amikor a makkok hullani kezdenek a fákról. A legeltetés teljes idejét a szabad ég alatt töltik, miközben felügyelőik szigorúan ügyelnek a higiéniai előírások betartására.

sertés

A magyar kanászok már évszázadokkal ezelőtt alkalmazták a makkoltatást – fotó: Shutterstock

A nagy súlyra felhízlalt, robusztus sertéseket egyenként értékesítik, igen jó áron, mivel a szabad levegő és a makkoltatás utánozhatatlan ízt és konzisztenciát kölcsönöz a húsuknak. A sertések egy részének húsát Schäfer úr – feldarabolva és kikészítve – saját portáján értékesíti, sőt időnként érdeklődőknek kirándulásokat is szervez az „erdei konda” megtekintésére. A vállalkozás már évek óta prosperál, miközben a makkoltatott állomány ötven főre növekedett.

A makkoltatást egyszer a spanyol tenyésztők is úgy mutatták be nálunk, mint saját, titokban tartott felfedezésüket. Természetesen, sem a német gazda, sem a spanyolok nem tudhatták, hogy a magyar kanászok – akik minden bizonnyal korzikai szalámit és palackozott vörösbort ritkábban fogyasztottak – a makkoltatást évszázadokkal korábban felfedezték. Talán érdemes lenne azt – „német vagy spanyol mintára” – újra szélesebb körben alkalmazni.