Környezetbarát kelátot keresve

A mezőgazdasági (főleg kertészeti) szakemberek előtt ismert, hogy a kelátok olyan gyűrűs vegyületek, amelyekben a gyűrűt alkotó atomoknak legalább egyike hidrogénatom vagy fématom. Így hidrogén-kelátokról vagy fém-kelátokról beszélünk. Legismertebb kelát az EDTA (etilén-diamin-tetraecetsav).
Ezek a kelátok a fémekkel stabil gyűrűs szerkezetű komplexeket képeznek. Vízoldhatóságuk és stabilitásuk révén  permetező trágyaként, talajtrágyaként is felhasználhatók. Nagy előnyük, hogy mikroelem-tartalmuk nem csapódik ki a talajban, azaz  a vas utánpótlás reprodukálhatóan megoldható velük.
A kelátoknak köszönhetően a növények elegendő mennyiségben juthatnak hozzá a mikrotápanyagokhoz. Az is ismert, hogy a kelátképző anyagok mikrotápanyag-szolgáltató képességét a talaj (vagy a cserépföld) pH-ja erősen befolyásolja. Magas pH-n a fémek oldhatatlanokká és a növény számára felvehetetlenné válnak (ami hiánytünetek formájában jelentkezik a növényekben), alacsony pH-n viszont a fémek toxikus mennyiségben halmozódhatnak fel.
Az EDTA és a DTPA a virágkertészeti és faiskolai gyakorlatban a leggyakrabban használt kelát. Ezek a javasolt pH-tartományban a mikroelemeket ideális arányban juttatják ki a növények számára. Ha viszont vastartalmúak és a napfény hatásának vannak kitéve, gyorsan lebomlanak, de ennél jóval nagyobb problémát jelent az, hogy nem állnak készen a biológiai lebomlásra, s bizonyos ideig perzisztensek a környezetben.
A hátrányok ismeretében amerikai kutatók „zöld alternatívákat” keresve hívják fel a figyelmet az EDDS előnyeire. Ezek: biolebomlásúak, nem perzisztensek, a nehéz fémeknek talajokba, vízfolyásokba való bejutása jóval kisebb mértékű.
Üvegházban körömvirággal végzett kísérletekben a hagyományos (EDTA és DTPA) és „zöld” (EDDS) kelátokkal dolgozva kitűnt az EDDS alkalmazásának számos környezeti előnye. Ezért ezt a környezetbarát kelátformát melegen ajánlják a virág- és faiskolai termesztéshez.

(Agric.Res.Mag. 2012. August)