A kukoricatermesztés hazai és nemzetközi teljesítménye között olyan jelentős különbségek vannak, amelyek sok esetben elgondolkodtatóak – hangzott el a K&H Agrárklub rendezvényén március 16-án. A rendelkezésre álló adatok értelmezéséhez figyelembe kell venni azt a környezetet, amire a beszélgetés során az előadó, Dr. Szieberth Dénes felhívta a figyelmet.
Sajnos a mai magyar mezőgazdaságot, ezen belül a kukoricaágazatot olyan általános alapismeret-hiány és képzetlenség jellemzi, ami nem csupán a termelői oldalon jelenik meg. Jellemzője még a hazai környezetnek, hogy – ismét nem csak a termelői oldalról jelentkező – rossz mentalitás tapasztalható.
Ellentétben a nemzetközi trendekkel, a hazai környezetben az információ igénye is hiányzik, azaz a megszokottól való eltérést semmi nem generálja. Az általános környezet (táblaszélek, „természeti” területek) gondozatlan, az infrastruktúra (pl. mezőgazdasági utak) kezeletlen, kulturálatlan, így a munkakörnyezet sem felel meg az elvárásoknak.
A talajokról szerzett ismeretek szegényesek, a fajtákról pedig alig tudunk valamit. Ennek oka lehet az igénytelen és szintén nem szakértelem-alapú irányítás és a támogatási gyakorlat, amely nem a hatékonyságnövelést célozza, hanem jövedelemkiegészítés-szemléletű.
Problémaként említhető a tudomány, a kutatás és a gyakorlat közötti „laza kapcsolat”, vagy éppen a kapcsolat hiánya. További jelentős befolyásoló tényező a tanácsadói célú, gyakorlatorientált kutatás és a hozzá kapcsolódó tanácsadás hiánya.
Feltehetjük a kérdést, hogy miért is termesztünk egyáltalán kukoricát. A válaszok között szerepelhet a megszokás: „őseink” is termesztették, így megszoktuk; szerszámaink, eszközeink, berendezéseink vannak hozzá, valamint van egy „kiforrott” technológiánk is. Nem a pozitív válaszok között szerepel az az ok sem, hogy nem tudunk mit termeszteni helyette hasonló nagyságban és eredményességgel. A felhasználhatóság, illetve a piacképesség szintén nem egyértelmű válaszok.
Az igaz ugyan, hogy az etanolipar jelentős mértékben pótolja az egyre romló állattenyésztési felhasználást, de annál egyoldalúbb, belső üzemági kapcsolatai áttételesek, s nem is biztos, hogy épp az állattenyésztési felhasználást kellene pótolnia. Az exportpiaci értékesítésben az eredményességet jelentős fajlagos költségjavulással lehetne javítani, amelyhez a termésátlagok emelkedésén keresztül vezet az út.
Feltehetjük azt a kérdést is, hogy kell-e nekünk 1,2 millió hektáron kukoricát termeszteni. Nem lenne-e eredményesebb csak 800.000 hektáron ugyanennyit, s a többin mást, eredményesebben? Amerikai példa van arra, hogy a „zöldítést” a farmer a táblán belüli gyengébb termőképességű foltok gyepesítésével, fásításával vagy az eredeti vízvilág visszatelepítésével oldja meg – mindezt műholdas és terméstérképekre alapozva, gazdasági számításokkal alátámasztva.
A kukoricatermesztés viszonylagos egyszerűségét számos tényező befolyásolja: a klimatikus igény, a talaj, az alkalmazott agrotechnológia, a vetőmag minősége és számos olyan egyéb tényező, amelyek közül néhányat tudunk közvetlenül is befolyásolni vagy alakítani, azonban olyan is akad, amire nem lehetünk közvetlen hatással. Az agrotechnika és a környezeti tényezők tudományos – és nyugodtan mondhatjuk – technikai alapú összehangolása épp a közvetett hatások feljavítását célozza (1. ábra).
1. ábra: A kukoricatermesztést befolyásoló tényezők – fotó: Szieberth Dénes
Ha megvizsgáljuk a kukorica hazai termésátlagainak időbeli alakulását, kitűnik belőle, hogy a rendkívül alacsony termésátlagok, amelyek az 1920-as évek elején még jellemezték a hazai mezőgazdaságot, csupán 2 tonnás értéket mutattak. A második világháborút követően egy felfutás volt tapasztalható a nyolcvanas évek elejéig, ekkorra a termésátlag elérte a 6 tonnát. A mintegy 10 éves plafon után tapasztalt visszaesés az országos átlagot 5 tonnára vetette vissza.
Az okok között időjárási tényezők is szerepelnek, de felvetődik a kérdés, hogy akkor is ilyen mértékű visszaesést kellett volna-e tapasztalni, ha nincsenek más tényezők. Az is kérdés, hogy kötelező volt-e ezt az árat megfizetni. További kérdésként felmerül, hogy siker-e, hogy jelenleg is csupán 6 tonnás termésátlagot tudunk produkálni.
Ha megvizsgáljuk a kukorica genetikai és termelési potenciálját az Egyesült Államokban és hazánkban, akkor jelentős különbségeket tapasztalunk. Amerikában az ottani kukorica-termésverseny rekordja száraz termesztés esetén 27,5 t/ha, öntözött területen pedig 33,4 t/ha. Az ötéves országos termésátlag a mintegy 35 millió hektárra vonatkoztatva 9,8 t/ha.
A termés kiegyenlített, és növekvő tendenciát mutat. Ugyanakkor ezeket az értékeket vizsgálva a Magyar Kukorica Klub hivatalosan elismert termésversenyrekordja 18,36 t/ha. Az ötéves országos átlag 6 tonna körüli, jelentős ingadozással, és nem látszik növekvő tendencia.
Minthogy a hibridizáció elvileg végtelen számú egymástól megkülönböztethető hibrid előállítását teszi lehetővé, a nemzetközi és a hazai termesztés lehetőségei közel azonosnak mondhatók. Különbség abban áll, hogy a világ egy részén, így az USA-ban is élhetnek a fejlettebb nemesítési módszerek adta lehetőségekkel. Ezek a lehetőségek éppen a genetikai potenciál jobb kihasználását segítik, és ezáltal versenyelőnyt biztosítanak.
Az új technika kínálta lehetőségek a genetikai potenciál kihasználása területén is felvetnek új megközelítéseket. Elgondolkodtató, hogy a technika területén nap mint nap jelennek meg új lehetőségek, miközben a nemesítőnek ahhoz, hogy közvetlenül a technikai eszközök fejlesztőinek keze alá dolgozhasson, látnoki képességekkel kellene rendelkeznie.
A nemzetközi és a hazai kukoricatermesztés lehetőségei elvileg közel azonosak – fotó: Shutterstock
Az új fajta első keresztezése legalább 10 éves, azaz a „genetikája” ez esetben minimum ennyi idős, amikor piaci forgalomba kerülhet. Mire az új fajtát mértékadó területnagyságon bevezetik, addigra legalább 14-15 éves lesz. A termelésben az új fajta részvétele átlagosan 2-3%-ot ér el várhatóan, ami jó fajták esetén az 5-6%, kiválóak esetén akár a 10-12% is lehet, de ez még mindig csak azt jelenti, hogy egy ma felvetett kérdésre csak 15 év múlva kapunk maximum 2% hatékonyságú választ.
(Itt meg kell jegyezni, hogy ez a hatékonyság az adott nemesítő egy hibridjére vonatkozik, ha azt sikerült „pályára állítani”. A tényleges hatékonyság, amennyiben több nemesítő több célra vezető keresztezést hajt végre, növekszik.)
Az elmaradás a hibridek jelenlegi kiválasztási gyakorlata miatt sajnos igen nagy. Magyarországon 10 éves távlatban mintegy 500 hibrid fordult elő a termesztésben, viszont éves átlagban az 50%-ot meghaladja az 5 évnél régebbi elismeréssel rendelkező hibridek aránya, 30%-ot a 7 évnél idősebb, de vannak olyan vidékek is, ahol 20 évnél idősebb hibridekkel dolgoznak.
A hibridek kiválasztásánál a modern gazdálkodás szemléletváltásra kényszerül, hogy felerősíthesse a fajtaváltás hatékonyságát. Eddig azt a fajtát kereste a termelő, amellyel a kockázati tényezőket csökkenthette, a jövőben azt a fajtát kell keresni, ami a lehető leggyorsabban visszafizeti a befektetéseket.
A hibridizáció elvileg végtelen számú egymástól megkülönböztethető hibrid előállítását teszi lehetővé – fotó: Shutterstock
Úgy is fogalmazhatnánk: eddig a környezeti potenciál kihasználásának lehetőségét kerestük a fajtában, ezentúl a genetikai potenciál kihasználási lehetőségét keressük a környezetben. Ehhez a nemesítőnek a forgalomba hozáskor sokkal több információval kell szolgálni a hibridről, mint a jelenlegi gyakorlat. A megváltozó agrotechnika, a táblán belüli tőszámváltoztatás és a hibridcsere lehetősége már ezeket a változásokat vetítik előre.
A szemléletváltáshoz természetesen sok mindenre van szükség. A versenyképes tudás és mentalitás elsajátítása elsődleges, ugyanakkor a nemesítésben rejlő lehetőségek kihasználása, a talajok jobb megismerése, a terület sajátosságaihoz való alkalmazkodás, a termesztési adottságok javítása és számos egyéb tényező egyidejű figyelembevétele (az infokommunikációs technológia segítségével) elvezethet a jó gazdálkodási szemlélet bevezetéséhez és alkalmazásához.
