Az Agroinform Portál adatvédelmi szabályzatának Adatfeldolgozókra vonatkozó pontja az Adatfeldolgozók személye kapcsán módosult. A módosított dokumentum ITT érhető el.
Gázolaj árak633 FtBenzin árak647 FtEUR393.39 FtUSD367.51 FtCHF401.77 FtGBP459.14 Ft
Hirdetés
Felhívjuk látogatóink figyelmét, hogy a fórumban tett bejegyzések vonatkozásában az Agroinform.hu
üzemeltetője felelősséget nem vállal. A jogi felelősség, a bejegyzés írót, hozzászólót terheli.
A fórum szabályzatáról további információ itt.
"Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel..."
Fekete István
1900.január 26-án született a legolvasottabb magyar író.
A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá.Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.
Leghíresebb regényei: Bogáncs;Téli berek; Lutra; Vuk; Kele; Csí és a Tüskevár,mely örök olvasmány marad minden korosztály számára,1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki ezért a regényéért.
Nagy tisztelettel emlékezünk a máig is népszerű írónkra.
"Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem. Húsz év óta először.
Haza.
A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.
A temetőben – messze túl az emlékek fájdalmán – két kis testvérem porlad; talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újra bádogozták, sőt a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.
Mégiscsak: haza.
Kihez megyek hát?
Sokat gondolkodtam ezen – a szél rázta az ablakot –, és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírom őket, hogy el ne múljanak.
Álmodozva és félve indultam útnak. Az állomások nevei behulltak az ablakon, a szántásokon megroskadt a hó, a patakokon állt még a szennyes jég, és az elmaradó faluk felett varjak kerengtek, csakúgy, mint régen.
Nincs semmi baj.
Az állomáson majd az öreg Pista vár…
Bolondokat beszélek. Hol van már az öreg Pista! Mindegy: várnak. A faluvégen bekiáltok Laciékhoz…
Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó. Laci szegény elmaradt valahol, még 1917-ben, és az öregek is… Kinek kiáltanék? Visszhangtalan kiáltás lenne, és megöregedett hangom elveszne a fenyők alatt, ha ugyan megvannak még a fenyők. Nagyok voltak már akkor is…
Hallgatva ültem emlékeim vonatán, s a sürgönydrótok mint a kótapapirost vonalazták a februári eget.
Készülődni kellett.
– Várj, amíg megáll a vonat…
Körülnéztem. Valaki a múltból szólt, és én – amikor leszálltam a lépcsőről – szinte vártam, hogy egy kemény kéz megfogja a kezemet.
Az állomás harangja a régi volt, s amikor ütni kezdett, mintha a szívemen vert volna. De kocsit hiába néztem.
– Erre tessék! Az úton nyakig ér a sár, de van lóré… Isten hozta…
Felültem a lóréra Ferkó mellé, akivel együtt faragtam az iskolapadokat, és elfogódottan hallgattunk. A nagy, szürke ló aztán meglódította a mezei vasút kis kocsiját, és a vékony sínek apró kattogással utánozták a nagyokat.
– Hogyan utazott a tekintetes úr?…
Ferkóra néztem. Akkora bajusza van, mint egy tollseprő, nagy, csontos öklében elveszik a gyeplő, csizmái mintha odanőttek volna a lóré fenekéhez, és hiába rángatja a ló a kis alkotmányt, Ferkó nem inog meg. Mert Ferkó áll, én pedig ülök…
– Ülj le, Ferkó!
– Jó így is…
– Ülj le, a Ponciusát ennek a görhes világnak, mert lelöklek!
Leül. Én meg emígy dörmögök tovább:
– Na! Aztán ide hallgass. Ha még egyszer letekintetesuramozol, gyalog megyek haza.
– Haza?
Ezen elérzékenyedtünk egy kicsit, és megtaláltuk régi magunkat.
És lassan közelebb jött a falu. A nagy nyárfák nyirkos ágseprői közt tavalyi fészkek himbálództak, és eszembe jutottak régi egzámenek, amikor az iskola falán nyárfaágakból volt a füzér, és közte kesernyés szagú, sok pünkösdi rózsa.
– És cifra búza – toldotta meg Ferkó –, de a régi iskolából szövetkezeti bolt lett. Új iskolát építettek, a cifra búza pedig kiveszett a kiskertekből, mert a házakat kiépítik az utcára azóta.
A faluvégen rendes kocsira fogott át Ferkó, és nem szólt többet hozzám, mert megroskadtam a kasban, és régi emlékeimet nyirkos, télvégi vesszővel verte a valóság.
Köves úton zötyögtünk. A kerítések cementből vannak, a házak teteje zsindely, s egy menyecske hócipőben viszi a tejet a csarnokba.
– Hócipő… – mondom csak úgy magamban.
– Az – bólint barátom, és tudja, mire gondolok.
Az udvarok rendesek, tiszták és mérhetetlenül ridegek. Csupa szöglet. Csupa kemény vonal. A régi tornácok puha íve összedőlt azóta, a zsúptetőkben nem költ a veréb, a kapudúcok hideg kőből vannak, és nincs öreg faragott pad a házak előtt.
És milyen kicsi a templom!
Régi, gombos tornya szinte az égig ért a régi vásárnapok ragyogásában, de az évek – úgy látszik – megroskasztották, mert kicsi, esőverte és idegen lett azóta. Igaz, most február van, szitál az ólmos eső, és a tömjén füstje se felhőzne az ablakon beragyogó napsugárban.
Összehúzom magam, és sírni szeretnék.
– Mink azért a régiek vagyunk… – részvétkedik Ferkó, mert érzi, hogy lassan összedől bennem minden. – Majd kimegyünk a szőlőbe – biztat –, mint valamikor. Emlékszel?
Elnéztem a „szőlőhegy” kis dombja felé, és a távolság ködében mintha mégis a régi lett volna a pincék mohás fala, a tőkék alatt a csend, a diófákon a harkály kopácsolása.
– És pipálunk! – hunyorított Ferkó. – Most már nem kell félni, hogy megfognak bennünket…
– Talán az a baj, Ferkó.
– Hát majd kitalálunk valami tilosat… Te mindig ki szoktál találni…
– Bajos lesz, Ferkó. Most már mindent szabad.
– Nagy tüzet rakunk. A tavalyi venyige mind megvan még…
Amikor leszálltam a kocsiról, Ferkó szigorúan rám szólt:
– Aztán ebédre elvárunk!
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
– Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
– Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
– Maradjunk csak itt, Rozi néni.
– De itt füst van.
– Az a jó, Rozi néni.
– Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
– Tegyek még a tűzre?
– Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha." (Fekete István: Otthon voltam)
Időnként, régebben, furcsa hobbinak hódoltam.
Néhány, magyar zenét és magyar "bármit" bemutató videó alatt, külföldi hozzászólásokra vadásztam.
Kiderült, hogy sok külföldinek nagyon tetszik az országunk, a fővárosunk, és sokan szeretik a magyarokat, és eljönnének, vagy ha már jártak nálunk, akkor szívesen eljönnének újra.
Sok külföldinek tetszik a zenénk, a kultúránk.
Itthon, sokan "lehúztak", mindent ami magyar de ezek a külföldi "rajongók", gratulációk, és barátok, "helyreállították a világ állását".
Időnként még, furcsa hobbinak hódolok. ...............................
A magyar kultúra napja alkalmából!
Csak azért is
Csak azért is zengjen a szent Magyar ének!
Világszép Himnusza egy magasztos népnek!
Bárhol és bármikor teheti ezt joggal,
Kiváltképp ott, ahol örökké otthon van!
Mindegy mi az ára, ha kell, megfizetjük,
De az elnyomásnak DACból sem engedünk!
Elárulhat minket néhány honfitársunk,
Mi azután is csak emelt fővel járunk!
S ezt a nemzetet legyőzni nem lehet,
Mert összetartja a Nagyhazaszeretet!
Az Isten is óvja már több ezer éve,
Mely tény még dárdaként szúr sokaknak szívébe!
Csak azért is zengjen a szent Magyar dalunk!
Amiért szívesen élünk és meghalunk!
Legfőképp itt, ahol mi vagyunk ősrégen,
A gyönyörűséges Kárpát-medencében!
Varga János Veniam
1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt.
Kölcsey Ferenc: Himnusz
A magyar nép zivataros századaiból.
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Nylon hús! Fasza, egyék csak a városi sznobok! Nem is evett még az olyan emberek jót!
Mekkora a különbség egy télen üvegházban termelt, meg egy nyáron otthon a fóliánkban termett paradicsom között, még ha ugyan az a fajta is! (Íz, illat, meg amit nem érez az érzékszervünk a beltartam.)
Szintetikus hús, persze, lehet majd tuningolni íz, állag meg mit tudom én milyen fokozókkal!
Válasz mtz1221 #64171. hozzászólására
Japánban azért más a helyzet, de én nem hinném, hogy az üvegházhatásért az állattartás a felelős, rengeteg gyár, autó stb.
Másrészt szerintem beépítették már úgy az országot, hogy előfordulhat az is, hogy az importtal is kevés a beérkező hús az igébyeknek.
Örülök, hogy így gondolod.
Több nap óta be-benézek abba topikba, s egyszerűen nem bírom elhinni, hogy még mindig ugyan ott tart... Mert a vita kell. Az előre viszi a dolgokat. De ami ott megy.....
Talán van, aki az alábbi hsz-t szívesebben elolvassa, mint a politikai topikot.
Szinte fájdalmas, ahogy ki tudnak vetkőzni magukból néha az emberek.
S ha ott "fent" is olvassa valaki - bár azt gondolom, ez teljesen kizárt - , jót nevet magában, hogy lám, régi mondás, de igaz: oszd meg és uralkodj!
Mit mondjak? Igen, így könnyű!
Mondjuk azt nem értem, hogy értelmes, okos, s egyébként nagyjából - legalábbis munkájukat tekintve - egy cipőben járó felnőtt férfiak, miért nem tudják és teszik, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá....
A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó, puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította apját másként, és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a „Fater”, az „Apu”, az „Öreg” vagy a „Tata” aligha olyan időálló, és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt apa és gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és mostoha között.
Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az "édes" jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de aztán arra gondoltam, hogy mi jöhet helyette? Kökény- vagy somvessző? Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, ezt magam is beláttam. Körülbelül éreztem is, hogy a hét melyik napjára telik meg a pohár, és nem is nagyon ellenkeztem, amikor apám azt mondta:
- Hát ha neked a szép szó nem használ...
Mert ha - teszem azt - hétfőn bedobtam Benéék ablakát, kedden az öreg papét (erősen dobálódzó ifjú voltam), ezt még apám lenyelte és kifizette, de amikor csütörtökön verebekre célozva a falu egyetlen "tükörablakát" is eltaláltam - ami Puskáék kirakata volt -, akkor kicsordult a pohár, s apám csak intett - mint amikor a rendező a prímabalerinát a színpadra inti -, és következett az én magánszámom. Utána csendesen sírdogáltam - úgy húsz percig -, aztán elfeledtem az egészet, s még aznap fejbe találtam kebelbarátomat, Berta Jancsit, akit nagyanyám csak húsz krajcárral tudott megbékíteni, mert "ha apád megtudja, agyonver"... Jancsinak akkora daganat nőtt a fején, hogy kalapját csak féloldalt tudta viselni, de ő volt az oka, mert mondtam neki, menjen onnan, amikor egy galambra céloztam.
- Csak dobj nyugodtan - mondta Jancsi, és utána felüvöltött, mert lövegem úgynevezett "röpike" volt, lapos kő, amely kiszámíthatatlanul kanyarog a levegőben.
De legtöbb bajom a cigarettával volt. Valami ellenállhatatlan kényszer húzott a dohányfüsthöz, s a kezdeti "tandíj" után vidáman szívtam én a kukoricabajusztól a „Portorigó”-ig mindent. Dohányzásomat azonban megnehezítette az a körülmény, hogy édesapám nem dohányzott, és időnként magához szólított:
- Lehelj rám...
- Hát, ha neked a szép szó nem használ stb...
Abban az időben nem volt szokás a szülők tegezése sem. Hogy ez jó vagy rossz a nevelés szempontjából, alig dönthető el, de nem volt szokás, és különösen nem volt nálunk szokás. És én mégis letegeztem egyszer apámat. Enyhítő körülményeim azonban olyan súlyosak voltak, hogy a mogyoróvessző termés szóba sem jöhetett.
Apám nem dohányzott - sajnos -, de nem is ivott. Vett azonban minden évben egy hordó bort a vendégek tiszteletére, s ennek lepalackozása bizonyos ünnepélyességgel történt. Előző nap üvegmosás, dugómosás, szárítás, és másnap levonultunk a sötét, bolthajtásos pincébe, ahol gyertyaszó mellett elkezdődött a lefejtés.
- Meg tudnád szívni, fiam? - kérdezte apám, mert nem szerette a bort, s ami a gumicsövön a szájába szaladt, mégiscsak le kellett nyelnie.
- Persze!
És megszívtam. És lenyeltem. A kifolyás azonban többször elakadt.
- Na, szívd meg, gyerek...
Szívtam és nyeltem. Eleinte nem esett jól, de később egészen más íze lett a bornak. Jó íze! A gyertya lángja aranyos szelídséggel simogatta a nyirkos, öreg téglákat, a bor szinte muzsikálva csorgott, a tele üvegek katonásan álltak, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha valamelyik elkiáltja magát, hogy:
- Indulj! - és zöldarany egyenruhájukban felmasíroznak a kopott lépcsőkön.
És néztem apám lehajtott, őszes fejét, amint dugaszolta az üvegeket, és megbocsátottam minden mogyorós kilengését. Nagyon szerettem ebben a pillanatban apámat, annyira szerettem, hogy egy különösen jól csinált dugaszolás után azt mondtam:
- Csoda ügyes vagy, öregem…
Apám megdermedt, rám nézett hosszan, aztán szelíden azt mondta:
- Na, gyere fel… öregem.
- Megver - gondoltam, de nem törődtem vele.
Fogta a kezem, és mentünk felfelé.
- Feküdj le - mutatott a díványra -, majd betakarlak.
*
Ez volt az egyetlen eset, hogy apámat tegeztem, és másként szólítottam, pedig hosszú idő jött még azután, magam is apa lettem, amikor egyszer csak jött egy mentőautó:
- Hát, búcsúzzunk el, édes fiam.
Az autó aztán kifordult az udvarból, és most is fut valahol a végtelenben, de tűnő lámpáját látom, amíg élek, mert viszi az Édesapámat.
(1954)
**
(Megjelent az Új Emberben, 1954. április 28-án.)
Tiszta szívvel... / Mentovics Éva
Hófehér csend volna jó,
szép, lélekbe olvadó.
Hótiszta szó, hótiszta lét,
értékelni, ami tiéd,
hálát adni az új napért,
családodért és magadért,
békességet, jót akarni,
szeretetet, hitet adni,
nem kérkedve, visszavárva,
firtatva, hogy mi az ára?
Adni, hisz az fogyhatatlan,
bármennyit adsz, egyre több van.
Tiszta szívvel, jól szeretni,
ki elesett, felemelni,
hűnek lenni és igaznak,
nem ejteni ki szidalmat,
megértésre törekedni,
vitáknál nem ölre menni,
jónak lenni és szerénynek,
becsesebb a nemes lélek...
Hótiszta szó, hótiszta lét,
értékelni, ami tiéd,
s hálát adni az új napért...
Minden kedves magyar (?????) honfitársunknak is egy"bódogabb" új évet kívánok ,kiváltképp azoknak akiknek meggyőzodése ,hogy az üvöltő láncfűrész ezidőtájt visz a legf@szábban ,minden egyes kugli után konstatatálva a sikert egy gázfrőccs kíséretében !
Azt gondolom, maradjon olyan, mint eddig: legyen udvarias, kedves, figyelmes - hisz valószínűleg ezért tetszett meg a tanító néninek. Semmiképpen ne sértse meg női hiúságában. De itt meg is állhat a dolog. Csak észreveszi a kolléganő, hogy többet nem lehet kihozni a helyzetből, de azért nem is fog kevésbé férfiként tekinteni rá.
Te is tanítója vagy a fiadnak.
Azt a csapdát azért, majd időben mutasd meg neki, hogy -mint minden férfit-, a HáziSárkány először, mindig Gyönyörüarcú Cicamica képében fogja körbedorombolni, őt is.
De, ne azért, hogy elkerülje, hanem, hogy vigyázzon, hogy a csapda be ne csípje a ..
Nagyon örülök, hogy hoztad ezeket!
S abban is biztos vagyok, hogy nem csak én örülök ennek.
Mert valóban sok művelt ember van itt, akik nemcsak testi kenyérrel élnek.
Bár volt egy időben, aki az ellenkezőjét állította. De csak volt.
Más téma. Ha valaki, esetleg olvasna még manapság is, egy kis hagyományos irodalmat.
Ha a télen lesz rá idő.
Mivelhogy, sokkal több itt a művelt, inteligenciás ember, mint amennyi kapásból látszik hirtelen.
"De élni is kell, nem azért dolgozunk, hogy a gépbe hányjuk a pénzt."
Pedig, lehet,hogy sokaknak tetszene, ha inkább szárazkenyéren lennének a kisebb parasztok, de akkor is vennék megfelé a 20-30 millás gépeket.
Az üzlet az üzlet.
Erre utalhat a tegnap esti, "támogatásból karácsonyi ajándék, Balaton és autó", beszólogatás is.
Ha nem is csak ez, de valami oka van, hogy akik "túl vannak az mtz-n", a jelek szerint csak nem tudnak ezen a témán túllépni.
108421 hozzászólás
Válasz oprita #64186. hozzászólására
Nyugi!
Válasz juhaszsanyi #64185. hozzászólására
Alig vártam.Misi nem jön?
Válasz kori01 #64184. hozzászólására
Még.
Na ez a topic megmaradt.
Ilyen is volt:
"Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel..."
Fekete István
1900.január 26-án született a legolvasottabb magyar író.
A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá.Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.
Leghíresebb regényei: Bogáncs;Téli berek; Lutra; Vuk; Kele; Csí és a Tüskevár,mely örök olvasmány marad minden korosztály számára,1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki ezért a regényéért.
Nagy tisztelettel emlékezünk a máig is népszerű írónkra.
"Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem. Húsz év óta először.
Haza.
A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.
A temetőben – messze túl az emlékek fájdalmán – két kis testvérem porlad; talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újra bádogozták, sőt a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.
Mégiscsak: haza.
Kihez megyek hát?
Sokat gondolkodtam ezen – a szél rázta az ablakot –, és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírom őket, hogy el ne múljanak.
Álmodozva és félve indultam útnak. Az állomások nevei behulltak az ablakon, a szántásokon megroskadt a hó, a patakokon állt még a szennyes jég, és az elmaradó faluk felett varjak kerengtek, csakúgy, mint régen.
Nincs semmi baj.
Az állomáson majd az öreg Pista vár…
Bolondokat beszélek. Hol van már az öreg Pista! Mindegy: várnak. A faluvégen bekiáltok Laciékhoz…
Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó. Laci szegény elmaradt valahol, még 1917-ben, és az öregek is… Kinek kiáltanék? Visszhangtalan kiáltás lenne, és megöregedett hangom elveszne a fenyők alatt, ha ugyan megvannak még a fenyők. Nagyok voltak már akkor is…
Hallgatva ültem emlékeim vonatán, s a sürgönydrótok mint a kótapapirost vonalazták a februári eget.
Készülődni kellett.
– Várj, amíg megáll a vonat…
Körülnéztem. Valaki a múltból szólt, és én – amikor leszálltam a lépcsőről – szinte vártam, hogy egy kemény kéz megfogja a kezemet.
Az állomás harangja a régi volt, s amikor ütni kezdett, mintha a szívemen vert volna. De kocsit hiába néztem.
– Erre tessék! Az úton nyakig ér a sár, de van lóré… Isten hozta…
Felültem a lóréra Ferkó mellé, akivel együtt faragtam az iskolapadokat, és elfogódottan hallgattunk. A nagy, szürke ló aztán meglódította a mezei vasút kis kocsiját, és a vékony sínek apró kattogással utánozták a nagyokat.
– Hogyan utazott a tekintetes úr?…
Ferkóra néztem. Akkora bajusza van, mint egy tollseprő, nagy, csontos öklében elveszik a gyeplő, csizmái mintha odanőttek volna a lóré fenekéhez, és hiába rángatja a ló a kis alkotmányt, Ferkó nem inog meg. Mert Ferkó áll, én pedig ülök…
– Ülj le, Ferkó!
– Jó így is…
– Ülj le, a Ponciusát ennek a görhes világnak, mert lelöklek!
Leül. Én meg emígy dörmögök tovább:
– Na! Aztán ide hallgass. Ha még egyszer letekintetesuramozol, gyalog megyek haza.
– Haza?
Ezen elérzékenyedtünk egy kicsit, és megtaláltuk régi magunkat.
És lassan közelebb jött a falu. A nagy nyárfák nyirkos ágseprői közt tavalyi fészkek himbálództak, és eszembe jutottak régi egzámenek, amikor az iskola falán nyárfaágakból volt a füzér, és közte kesernyés szagú, sok pünkösdi rózsa.
– És cifra búza – toldotta meg Ferkó –, de a régi iskolából szövetkezeti bolt lett. Új iskolát építettek, a cifra búza pedig kiveszett a kiskertekből, mert a házakat kiépítik az utcára azóta.
A faluvégen rendes kocsira fogott át Ferkó, és nem szólt többet hozzám, mert megroskadtam a kasban, és régi emlékeimet nyirkos, télvégi vesszővel verte a valóság.
Köves úton zötyögtünk. A kerítések cementből vannak, a házak teteje zsindely, s egy menyecske hócipőben viszi a tejet a csarnokba.
– Hócipő… – mondom csak úgy magamban.
– Az – bólint barátom, és tudja, mire gondolok.
Az udvarok rendesek, tiszták és mérhetetlenül ridegek. Csupa szöglet. Csupa kemény vonal. A régi tornácok puha íve összedőlt azóta, a zsúptetőkben nem költ a veréb, a kapudúcok hideg kőből vannak, és nincs öreg faragott pad a házak előtt.
És milyen kicsi a templom!
Régi, gombos tornya szinte az égig ért a régi vásárnapok ragyogásában, de az évek – úgy látszik – megroskasztották, mert kicsi, esőverte és idegen lett azóta. Igaz, most február van, szitál az ólmos eső, és a tömjén füstje se felhőzne az ablakon beragyogó napsugárban.
Összehúzom magam, és sírni szeretnék.
– Mink azért a régiek vagyunk… – részvétkedik Ferkó, mert érzi, hogy lassan összedől bennem minden. – Majd kimegyünk a szőlőbe – biztat –, mint valamikor. Emlékszel?
Elnéztem a „szőlőhegy” kis dombja felé, és a távolság ködében mintha mégis a régi lett volna a pincék mohás fala, a tőkék alatt a csend, a diófákon a harkály kopácsolása.
– És pipálunk! – hunyorított Ferkó. – Most már nem kell félni, hogy megfognak bennünket…
– Talán az a baj, Ferkó.
– Hát majd kitalálunk valami tilosat… Te mindig ki szoktál találni…
– Bajos lesz, Ferkó. Most már mindent szabad.
– Nagy tüzet rakunk. A tavalyi venyige mind megvan még…
Amikor leszálltam a kocsiról, Ferkó szigorúan rám szólt:
– Aztán ebédre elvárunk!
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
– Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
– Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
– Maradjunk csak itt, Rozi néni.
– De itt füst van.
– Az a jó, Rozi néni.
– Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
– Tegyek még a tűzre?
– Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha." (Fekete István: Otthon voltam)
Válasz d-032a #64179. hozzászólására
Még szerencse!
Válasz rilex #64177. hozzászólására
...............................
Időnként, régebben, furcsa hobbinak hódoltam.
Néhány, magyar zenét és magyar "bármit" bemutató videó alatt, külföldi hozzászólásokra vadásztam.
Kiderült, hogy sok külföldinek nagyon tetszik az országunk, a fővárosunk, és sokan szeretik a magyarokat, és eljönnének, vagy ha már jártak nálunk, akkor szívesen eljönnének újra.
Sok külföldinek tetszik a zenénk, a kultúránk.
Itthon, sokan "lehúztak", mindent ami magyar de ezek a külföldi "rajongók", gratulációk, és barátok, "helyreállították a világ állását".
Időnként még, furcsa hobbinak hódolok.
Válasz rilex #64177. hozzászólására
Csak azért is!
Válasz d-032a #64175. hozzászólására
A magyar kultúra napja alkalmából!
Csak azért is
Csak azért is zengjen a szent Magyar ének!
Világszép Himnusza egy magasztos népnek!
Bárhol és bármikor teheti ezt joggal,
Kiváltképp ott, ahol örökké otthon van!
Mindegy mi az ára, ha kell, megfizetjük,
De az elnyomásnak DACból sem engedünk!
Elárulhat minket néhány honfitársunk,
Mi azután is csak emelt fővel járunk!
S ezt a nemzetet legyőzni nem lehet,
Mert összetartja a Nagyhazaszeretet!
Az Isten is óvja már több ezer éve,
Mely tény még dárdaként szúr sokaknak szívébe!
Csak azért is zengjen a szent Magyar dalunk!
Amiért szívesen élünk és meghalunk!
Legfőképp itt, ahol mi vagyunk ősrégen,
A gyönyörűséges Kárpát-medencében!
Varga János Veniam
Válasz d-032a #64175. hozzászólására
Áldja!
A magyar kultúra napja.
1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt.
Kölcsey Ferenc: Himnusz
A magyar nép zivataros századaiból.
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
Válasz mtz1221 #64171. hozzászólására
Nylon hús! Fasza, egyék csak a városi sznobok! Nem is evett még az olyan emberek jót!
Mekkora a különbség egy télen üvegházban termelt, meg egy nyáron otthon a fóliánkban termett paradicsom között, még ha ugyan az a fajta is! (Íz, illat, meg amit nem érez az érzékszervünk a beltartam.)
Szintetikus hús, persze, lehet majd tuningolni íz, állag meg mit tudom én milyen fokozókkal!
Válasz mtz1221 #64171. hozzászólására
Vajon mennyire lesz ez egészséges?
Azért remélem aki akar az maradhat maradi és a gusztustalan élő állatot tarthatja magának, saját részre.
Érdekes a jószágok által kibocsájtott gáz milyen fontos, de a kétütemű dízel hajók által kibocsájtott gázok úgy különösebben senkit nem érdekelnek.
Válasz mtz1221 #64171. hozzászólására
Japánban azért más a helyzet, de én nem hinném, hogy az üvegházhatásért az állattartás a felelős, rengeteg gyár, autó stb.
Másrészt szerintem beépítették már úgy az országot, hogy előfordulhat az is, hogy az importtal is kevés a beérkező hús az igébyeknek.
Ha ez beindul az állatartók tisztára lehúzhatják a rolót.Már a technika őket is elérte sajnos.
Válasz d-032a #64166. hozzászólására
Örülök, hogy így gondolod.
Több nap óta be-benézek abba topikba, s egyszerűen nem bírom elhinni, hogy még mindig ugyan ott tart... Mert a vita kell. Az előre viszi a dolgokat. De ami ott megy.....
Válasz mtz1221 #64164. hozzászólására
Egyfajta bizonyíték...vagy nem...
Üzenet kopasznak!
Ok.Kösz.Viszont!
Válasz mtz1221 #64164. hozzászólására
Filmnézés is.
Válasz rilex #64163. hozzászólására
Sajnálom, de a hülyeség olyan, mint a drog.
Függőséget okoz és nehéz róla lejönni, de az irodalom segít.
Válasz rilex #64162. hozzászólására
---------------------------------------------------------
Válasz rilex #64163. hozzászólására
A megtisztulás éjszakája, című film jut eszembe róluk.Eddig a marhaságnak tartottam a filmet,de őket olvasva már egész elképzelhető az egész.De mi sem bizonyítja jobban hogy állatoktól származunk mint az a topic ???
Talán van, aki az alábbi hsz-t szívesebben elolvassa, mint a politikai topikot.
Szinte fájdalmas, ahogy ki tudnak vetkőzni magukból néha az emberek.
S ha ott "fent" is olvassa valaki - bár azt gondolom, ez teljesen kizárt - , jót nevet magában, hogy lám, régi mondás, de igaz: oszd meg és uralkodj!
Mit mondjak? Igen, így könnyű!
Mondjuk azt nem értem, hogy értelmes, okos, s egyébként nagyjából - legalábbis munkájukat tekintve - egy cipőben járó felnőtt férfiak, miért nem tudják és teszik, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá....
Fekete István:
Édesapám
A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó, puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította apját másként, és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a „Fater”, az „Apu”, az „Öreg” vagy a „Tata” aligha olyan időálló, és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt apa és gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és mostoha között.
Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az "édes" jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de aztán arra gondoltam, hogy mi jöhet helyette? Kökény- vagy somvessző? Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, ezt magam is beláttam. Körülbelül éreztem is, hogy a hét melyik napjára telik meg a pohár, és nem is nagyon ellenkeztem, amikor apám azt mondta:
- Hát ha neked a szép szó nem használ...
Mert ha - teszem azt - hétfőn bedobtam Benéék ablakát, kedden az öreg papét (erősen dobálódzó ifjú voltam), ezt még apám lenyelte és kifizette, de amikor csütörtökön verebekre célozva a falu egyetlen "tükörablakát" is eltaláltam - ami Puskáék kirakata volt -, akkor kicsordult a pohár, s apám csak intett - mint amikor a rendező a prímabalerinát a színpadra inti -, és következett az én magánszámom. Utána csendesen sírdogáltam - úgy húsz percig -, aztán elfeledtem az egészet, s még aznap fejbe találtam kebelbarátomat, Berta Jancsit, akit nagyanyám csak húsz krajcárral tudott megbékíteni, mert "ha apád megtudja, agyonver"... Jancsinak akkora daganat nőtt a fején, hogy kalapját csak féloldalt tudta viselni, de ő volt az oka, mert mondtam neki, menjen onnan, amikor egy galambra céloztam.
- Csak dobj nyugodtan - mondta Jancsi, és utána felüvöltött, mert lövegem úgynevezett "röpike" volt, lapos kő, amely kiszámíthatatlanul kanyarog a levegőben.
De legtöbb bajom a cigarettával volt. Valami ellenállhatatlan kényszer húzott a dohányfüsthöz, s a kezdeti "tandíj" után vidáman szívtam én a kukoricabajusztól a „Portorigó”-ig mindent. Dohányzásomat azonban megnehezítette az a körülmény, hogy édesapám nem dohányzott, és időnként magához szólított:
- Lehelj rám...
- Hát, ha neked a szép szó nem használ stb...
Abban az időben nem volt szokás a szülők tegezése sem. Hogy ez jó vagy rossz a nevelés szempontjából, alig dönthető el, de nem volt szokás, és különösen nem volt nálunk szokás. És én mégis letegeztem egyszer apámat. Enyhítő körülményeim azonban olyan súlyosak voltak, hogy a mogyoróvessző termés szóba sem jöhetett.
Apám nem dohányzott - sajnos -, de nem is ivott. Vett azonban minden évben egy hordó bort a vendégek tiszteletére, s ennek lepalackozása bizonyos ünnepélyességgel történt. Előző nap üvegmosás, dugómosás, szárítás, és másnap levonultunk a sötét, bolthajtásos pincébe, ahol gyertyaszó mellett elkezdődött a lefejtés.
- Meg tudnád szívni, fiam? - kérdezte apám, mert nem szerette a bort, s ami a gumicsövön a szájába szaladt, mégiscsak le kellett nyelnie.
- Persze!
És megszívtam. És lenyeltem. A kifolyás azonban többször elakadt.
- Na, szívd meg, gyerek...
Szívtam és nyeltem. Eleinte nem esett jól, de később egészen más íze lett a bornak. Jó íze! A gyertya lángja aranyos szelídséggel simogatta a nyirkos, öreg téglákat, a bor szinte muzsikálva csorgott, a tele üvegek katonásan álltak, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha valamelyik elkiáltja magát, hogy:
- Indulj! - és zöldarany egyenruhájukban felmasíroznak a kopott lépcsőkön.
És néztem apám lehajtott, őszes fejét, amint dugaszolta az üvegeket, és megbocsátottam minden mogyorós kilengését. Nagyon szerettem ebben a pillanatban apámat, annyira szerettem, hogy egy különösen jól csinált dugaszolás után azt mondtam:
- Csoda ügyes vagy, öregem…
Apám megdermedt, rám nézett hosszan, aztán szelíden azt mondta:
- Na, gyere fel… öregem.
- Megver - gondoltam, de nem törődtem vele.
Fogta a kezem, és mentünk felfelé.
- Feküdj le - mutatott a díványra -, majd betakarlak.
*
Ez volt az egyetlen eset, hogy apámat tegeztem, és másként szólítottam, pedig hosszú idő jött még azután, magam is apa lettem, amikor egyszer csak jött egy mentőautó:
- Hát, búcsúzzunk el, édes fiam.
Az autó aztán kifordult az udvarból, és most is fut valahol a végtelenben, de tűnő lámpáját látom, amíg élek, mert viszi az Édesapámat.
(1954)
**
(Megjelent az Új Emberben, 1954. április 28-án.)
Válasz Csera #64160. hozzászólására
Minden szépet és jót kívánok én is Neked minden napodon! 
Végtelenül kedves vagy! Nagyon köszönöm!!!
Válasz rilex #64157. hozzászólására
Köszönöm a szép gondolatokat, sok örömteli pillanatot kívánok az új esztendőben Neked és családodnak: Csera
Ki emlékszik még ezekre ??:https://scontent.fbud8-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/135476298_3595737303836802_4361369092562939748_o.jpg?_nc_cat=101&ccb=2&_nc_sid=8bfeb9&_nc_ohc=XwoIYRJ18VQAX-q_Ghm&_nc_ht=scontent.fbud8-1.fna&oh=1eb36dbf2764e851fcd165dc4f2da3e9&oe=601A67D3 13,30 volt a kezdő órabérem 1 óra alatt megkerestem 1 doboz cigit fél liter tejet 1 kis májkrémet s 1 db cipót az az a reggeli cigi megvolt 8-ft volt 1 korsó borsodi de jó volt ......
Aki ráér a tavaszi munkálatokig :néhány milliót még besöpörhet ha közel lakik:https://l.facebook.com/l.php?u=http%3A%2F%2Fausztriaimunkakereso.hu%2Flanding.php%3Fd%3D0103%26fbclid%3DIwAR0kv0ahX1mAal0xnGYJVoRba9QCVDAc7dBF0I9FiE-59_IZiXIeFfCzjqc&h=AT0m-Tskpc0_jlptABuiqytrSf5i59_QPVTf50Ock4zK0spSzrtuAeWyXYg7zQu9aOUYJjPl5Li1Vz-YXF7CY6VcDGP7piIDUl4SFQ511vVECWe67ztmXa_Du03FcZNGAMo&__tn__=H-y-R&c[0]=AT0Jqao4Etu_j-qjTLMAhnVlKTkh4r014hAYjuJ17hEak_5TBnet21Un4n-JN3gdNz4daBQERiJMKQfLIPFE9wGJiGlWVLdFISDcXb_k_A7WE8CxhptqSo_DgKfA1TWLZMn-vVUbP8JhmFK3KFDICSNjLQNUuhjmx3kXPZbhctqXZwTt3AsCn65TubxNJMzlyGTQugm7AZvZYyYg
Tiszta szívvel... / Mentovics Éva
Hófehér csend volna jó,
szép, lélekbe olvadó.
Hótiszta szó, hótiszta lét,
értékelni, ami tiéd,
hálát adni az új napért,
családodért és magadért,
békességet, jót akarni,
szeretetet, hitet adni,
nem kérkedve, visszavárva,
firtatva, hogy mi az ára?
Adni, hisz az fogyhatatlan,
bármennyit adsz, egyre több van.
Tiszta szívvel, jól szeretni,
ki elesett, felemelni,
hűnek lenni és igaznak,
nem ejteni ki szidalmat,
megértésre törekedni,
vitáknál nem ölre menni,
jónak lenni és szerénynek,
becsesebb a nemes lélek...
Hótiszta szó, hótiszta lét,
értékelni, ami tiéd,
s hálát adni az új napért...
Válasz nagypistivagyok2 #64155. hozzászólására
Egi.
Válasz JDFERI #64154. hozzászólására
Köszi Feri viszont.
Minden kedves magyar (?????) honfitársunknak is egy"bódogabb" új évet kívánok ,kiváltképp azoknak akiknek meggyőzodése ,hogy az üvöltő láncfűrész ezidőtájt visz a legf@szábban ,minden egyes kugli után konstatatálva a sikert egy gázfrőccs kíséretében !
Vál asz d-032a #64145 hozzászólásáraK
KÖSZÖNÖM.
Válasz rilex #64151. hozzászólására
Búék,csak a káposzta meg ne bukjon a végén.
Válasz mtz1221 #64150. hozzászólására
Semmiképpen ne sértse meg női hiúságában. De itt meg is állhat a dolog. Csak észreveszi a kolléganő, hogy többet nem lehet kihozni a helyzetből, de azért nem is fog kevésbé férfiként tekinteni rá.
Azt gondolom, maradjon olyan, mint eddig: legyen udvarias, kedves, figyelmes - hisz valószínűleg ezért tetszett meg a tanító néninek.
Válasz rilex #64146. hozzászólására
Főleg a káposzta.
Válasz mtz1221 #64142. hozzászólására
Te is tanítója vagy a fiadnak.
Azt a csapdát azért, majd időben mutasd meg neki, hogy -mint minden férfit-, a HáziSárkány először, mindig Gyönyörüarcú Cicamica képében fogja körbedorombolni, őt is.
De, ne azért, hogy elkerülje, hanem, hogy vigyázzon, hogy a csapda be ne csípje a ..
Válasz rilex #64147. hozzászólására
Válasz d-032a #64145. hozzászólására
Nagyon örülök, hogy hoztad ezeket!
S abban is biztos vagyok, hogy nem csak én örülök ennek.
Mert valóban sok művelt ember van itt, akik nemcsak testi kenyérrel élnek.
Bár volt egy időben, aki az ellenkezőjét állította. De csak volt.
Válasz mtz1221 #64142. hozzászólására
S gondolom, olyan megoldás kellene, ahol a kecske is jól lakik, s a káposzta is megmarad...
Más téma.
Ha valaki, esetleg olvasna még manapság is, egy kis hagyományos irodalmat. 
Ha a télen lesz rá idő.
Mivelhogy, sokkal több itt a művelt, inteligenciás ember, mint amennyi kapásból látszik hirtelen.
Jack London: A Hitszegő
Jack London: Megölni egy embert
Ha a linkek nem működnének, mindkettő itt található az elbeszélések közt.
Válasz d-032a #64139. hozzászólására
Nincs már MTZ, de nincsenek még túl az élményen
Válasz mtz1221 #64142. hozzászólására
Az első, anyuka meg ne tudja,ha a tanár néni nagyon mosolyog háát.....
Válasz rilex #64114. hozzászólására
Ha apucira bukik a tanítónéni és kivételezik a diákkal,akkor mi fact csináljon apuci nehogy a gyerek legyen végül pua pöcű ?
Válasz d-032a #64139. hozzászólására
ha nem lett volna lovakkal huztak volna? Szükséges a fellendüléshez. 
Pedig az Mtz. Hmmm
Válasz d-032a #64139. hozzászólására
"De élni is kell, nem azért dolgozunk, hogy a gépbe hányjuk a pénzt."
Pedig, lehet,hogy sokaknak tetszene, ha inkább szárazkenyéren lennének a kisebb parasztok, de akkor is vennék megfelé a 20-30 millás gépeket.
Az üzlet az üzlet.
Erre utalhat a tegnap esti, "támogatásból karácsonyi ajándék, Balaton és autó", beszólogatás is.
Ha nem is csak ez, de valami oka van, hogy akik "túl vannak az mtz-n", a jelek szerint csak nem tudnak ezen a témán túllépni.